A Nagy káposztaprojekt, Csíkszépvíz polgármesterének megbízásából.

A képen látható káposztát sem mostanában sóztam el, hanem van annak 3-4 éve is, de mivel hirtelen jobb fotó nem akadt kéznél savanyú káposztára, hát bízom benne, ez is megteszi. Merthogy amiről most épp írni akarok, az nem kimondottan a káposzta sózásáról szól, hanem egy kísérletről, amire megtisztelő megbizatást Ferencz Tibortól Csíkszépvíz polgármesterétől kaptam. Ő ugyanis azt a feladatot adta nekem, hogy hasonlítsam össze a Nád-dűlőben termesztett zamatos, vékonylevelű káposztájukat, a híres, védjegyes Szárhegyi Káposztával. Nos, jelentem, a kísérlet egy ideje már elkezdődött, vagyis hordóban már mind a híres szárhegyi-, s nem kevésbé híres szépvízi káposzta. De ne menjünk a dolgok elébe, előbb látványra hasonlítsuk össze a két káposztát.

Íme a kétféle káposzta: az egyik szárhegyi a másik szépvízi. A képen is látszik, hogy külsőre semmi különbség közöttük: mindkettő korong alakú, vékony erezetű vékony, egymásra boruló levelekkel, mindkettő tömött, vagyis sok levél van egy-egy fejen.

Hogy meg tudjam különböztetni a kétféle káposztát, torzsájukat másként vágtam be.

A szárhegyi káposztára két metszés került.

A szépvízire pedig három, hogy véletlenül se tévesszem össze karácsony környékén a két káposztát.

Szóval, így előkészítve tettem hordóba a káposztafejeket még október utolsó hetén és annak rendje-módja szerint elsóztam Lukács Géza kertészbarátom receptje szerint. Igen ám, csakhogy a káposztasózás másnapjának reggelén tócsa volt a hordó körül. Lányom - aki épp itthon tartózkodott - megállapította: valószínűleg még előző este, amikor elleveztem a káposztát, kilepcsegtettem a sós vizet és észre sem vettem. A dicséretet zsebre vágtam, s nagy duzzogva feltöröltem a vizet, csakhogy másnap reggelre megint víztócsa keletkezett a hordó körül. Amikor alaposabban szemügyre vettem a hordót, láttam, hogy a fogantyújánál meglyukadt. Nosza, más megoldás nem volt, új hordót kellett venni és az immár három napja érő káposztát átpakolni az új hordóba, ráadásul, mindezt halottak hetén, amikor nem szabad káposztát sózni. De ez mindenképp jobb megoldásnak tünt, mint hagyni, hogy lassan szivárogjon ki a hordóból a káposztalé. Ekkor azonban már csak sokkal nagyobb hordót tudtam vásárolni, mint amilyen volt, de örültem, hogy Erika barátnőmnél megvehettem az utolsó hordót. Szerencsére még volt néhány fej szárhegyi káposztám, így hát azt is belepakoltam a nagy hordóba és újraleveztem a káposztát. Bánatomban felhívtam Géza barátomat, hogy elpanaszoljam, hogy jártam a káposztával, s hogy kikérjem a véleményét, mi lesz így a káposztámmal. Azt mondta, fordítsam le a naptáramat és ne törődjek a halottak hetéhez fűződő babonákkal, aztán tudományosan azt is megmagyarázta, mi lehet az alapja ennek a hiedelemnek. Megfogadtam tanácsát, minap meglestem a káposztámat és örömmel konstatáltam, hogy jól érik. Sőt, ebben az ütemben 2-3 hét múlva már meg is kóstolhatjuk a savanyú káposztát. Na, majd akkor megint beszámolok róla, hogy néz ki a kétféle káposzta savanyú formában,