A facebookon számoltam be részletesen, képekkel illusztrálva a gyergyószentmiklósi VI. Kárpát-medencei Disznótoros Főzőversenyen elért sikerünkről, most viszont azt is elárulom, hogy siker hátterében a képen látható Konyári Sándor mesterszakács állt. Az előételként készített vese-velő fokhagymás pirítóssal, a tárkonyos-citromos belsőségleves burgonyagombóccal, véreshurka tallérral, a rozmaringos hagymás vér lapcsánka ágyon, valamint a főételként tálalt komfitált malacoldalas, a baconos rózsaszín szűzpecsenye, a csíki sörös csülökfalatok, a káposztás hurka és a pirított savanyú káposzta magasan überelte az összes többi, egyébként szintén pompás fogást, amit más csapatok készítettek. Ezt még megkoronáztuk desszerttel, csörögét kínáltunk forró pálinkás barackízzel. Nos, ezzel a menüsorral nyerte meg a Magyar Népi Ízőrzők Lovagrendjének csapata a verseny nagydíját, a vándorserleget, ami megtekinthető most is a nyírbátori Kakukk-étteremben. Ezt a pompás ételsort Konyári-mester találta ki, és az ő felügyelete, irányítása mellett készítette el a vegyes felállású - magyarországi- és leendő erdélyi tagokból álló - csapatunk.
Hogy ki is Konyári Sándor, milyen ember és főleg milyen szakács, megtudhatjátok az alábbi kis interjúból, amit advent harmadik vasárnapjára ajánlok szeretettel. Aztán holnaptól kezdődően posztolom Konyári-mester karácsonyi menüsorát.
Mindig frisset, ételízesítő-mentesen!
A nyírségi Konyári Sándor mesterszakács, a Magyar Népi Ízőrző Lovagrend tagja, a Királyi Mesterszakács megtisztelő titulus birtokosa úgy véli, nagy kincset őriznek az erdélyi háziasszonyok. Méghozzá a zöldfűszerek használatának titkait, amit érdemes őrizni, de fejleszteni is. Noha nem tartja magát megrögzött egészséges táplálkozáspártinak, úgy véli, az étel frissen és forrón kell az asztalra kerüljön, és mellőzni kell belőle mindenféle ételízesítőt, ízfokozót.
– Hol, mikor kezdődött a főzés, a konyhaművészet iránti érdeklődése?
– Ez nagyon rég kezdődött, és az érdeklődést egy jó értelembe vett kényszer szülte. Olyan családban nőttem fel, ahol én voltam a legnagyobb, és még van két öcsém. Szüleink a téeszben dolgoztak, mi pedig főleg nyári időszakban naphosszat magunkra voltunk, és mint nagyobbnak, nekem kellett gondoskodnom az öcséimről. Értelemszerűen ez a gondoskodás azt is magával hozta, hogy a konyhában is kellett időznöm, tevékenykednem. Természetesen, édesanyám rendszerint hagyott főtt ételt, amit csak melegíteni kellett, de egy idő után feladatokat is bízott rám. Amikor már nagyobb lettem, én szereztem meglepetést azzal, hogy levágtam egy csirkét, és csirkepaprikással vártam haza szüleinket a munkából. De disznót is vágtam gyerekként – erről mesék keringenek a családban. Így nem csoda, hogy amikor pályaválasztásra került sor, akkor egyértelműen a szakács szakmát választottam.
– Kitől tanulta a mesterséget, ki volt a mestere?
– Sok múlik azon, hogy egy pályakezdő fiatal, milyen közegbe, milyen tanítómester mellé kerül, hogy az illető megszeretteti vagy sem a szakmát. Nekem nagy szerencsém volt, hogy Boros László mellé kerültem, mert vele már az iskolában egy olyan kapcsolat alakult ki, ami mostanig tartó, több mint 30 éves barátsággá alakult. Mai napig felhívom telefonon, ha valami olyan szakmai kihívás elé kerülök, amiben elkél a segítsége, de ugyanúgy ő is felhív, ha valamiben a véleményemet szeretné kérni. Ő szerettette meg velem a szakmát, az ő biztatására jelentkeztem az első gasztronómiai versenyre is.
– Számos versenyen részt vett és díjakat is nyert. Mi vonzza leginkább a versenyekre?
– Eleinte csak hideg konyhai megmérettetéseken vettem részt, de mindig csodálattal szemléltem a cukrászok munkáit, a kakaófestményeket, a gobleneket, mozaikokat, és törtem a fejemet, hogyan lehet ezt átültetni a szakács szakmába. Aztán elkészítettem az első ilyen jellegű munkámat, Sziszi királynő portréját, ami cérnametéltből készült és zöldségkivonatokkal színeztem. Utána több hasonló versenyen vettem részt, nemzetközi versenyeken is nyertem díjakat, de ezek mind olyan megmérettetések, ahol a közönség jön, megnézi a munkát, és azzal elmegy, nincs kóstolás. Engem viszont egyre inkább az olyan versenyek kezdtek érdekelni, ahol a közönség meg is kóstolhatja a készítményeimet, vagyis az olyan melegkonyhai kihívások érdekeltek, ahol a kis kóstoló révén azonnal lemérhettem az érdeklődők reakcióját. Így jutottam el a Nagyszakácsi Királyi Szakácsversenyre, amit a reneszász kori ételeimmel meg is nyertem.
– Hogyan lehet aktualizálni a régi korok ételeit?
– Nem tartom magam megrögzött egészséges táplálkozáspártinak, de egyre inkább elítélem a különféle kényelmi termékek túlzásba vitt használatát. Emiatt nyúlok vissza a régmúlt idők ételeihez, mert ezekhez nem kellett sem ételízesítő, sem ízfokozó, mégis ízletesek voltak. Nem kell nekem gulyáskrém meg egyéb vacakok, hogy jó ételt készítsek, mert annak anélkül is jónak kell lennie, ha nem sajnáljuk belőle a hozzávalókat és a fűszereket. Sajnos a jelenlegi magyar konyha a különféle kényelmi termékeket egyre nagyobb előszeretettel használja, de hiszem és vallom, hogy a magyar konyhának az erdélyi része még nem annyira romlott, hogy minden ételbe belerakják ezeket a műdolgokat. Erdélyben még lehet enni igazi húslevest tanyasi csirkéből sok zöldséggel, amiben nincs nátrium-glutamáttal dúsított ételízesítő. Nem kell nekünk az olasz meg a francia konyhát követni, amikor megvan a sajátunk, csak oda kell figyelni rá és értékelni. Mondok egy példát: egy nemzetközi versenyen összevitatkoztam az egyik szakáccsal a pizzán, amit szerinte az 1600-as években egy olasz szakács készített először. Feltettem neki a kérdést: szerinted Mátyás király korában, az 1400-as évek második felében a magyarok nem fogyasztották a kenyérlepényt? Lényegében ugyanarról az ételről van szó, csak az olaszok olívaolajat meg bazsalikomot adnak hozzá és megszórják sajttal, mi meg egy kis zsírral készítjük és füstölt szalonnával meg hagymával szórjuk meg. Ráadásul legalább 150 évvel hamarabb fogyasztottuk, mint az olaszok. Ebben az esetben feltevődik a kérdés, hogy az olasz konyha hatott a magyarra, vagy inkább a magyar az olaszra?
– Vitatott kérdés az is, melyek az igazi magyar ételek?
– Kényes kérdés, amire csak kérdéssel lehet válaszolni: mikor? Ha nézzük például az 1500-as éveket, összehasonlítva az 1900-as évekkel, teljesen más ételféleségeket találunk, ugyanis másak voltak a divatok, más hatások érték étkezési kultúránkat. A fűszerhasználat alapján pontosabb képet kapunk, például a reneszánsz korban biztos, hogy a magyar konyhában is előszeretettel használták a gyömbért, a sáfrányt, illetve azokat a fűszernövényeket, amiket a közeli erdőkben, réteken szedtek. Emellett akkoriban szinte ismeretlen volt a tartósítás fogalma, az ételek frissen készültek és azonnal fogyasztották. Erdélyben szerencsére valamelyest megőrződött ez a reneszánsz korba gyökerező irányvonal, itt még mindig rengeteg zöldfűszert használnak, amit Magyarországon már nem. Ez nagy kincs, amire vigyázni kell!
– Köztudott önről, hogy naponta több száz személynek készít ételt, hatalmas mennyiségeket főz és mindig frissen tálalja az ételeit. Hogyan szervezi meg a napi munkáját a konyhában?
– A főzés fejben dől el. Ha megvan, mit akarok, utána már egyszerű bármilyen ételt összerakni. Rengeteget dolgozom elméletben, vagyis minden részletet kidolgozok előbb fejben, így mindig tudom, mikor, mit kell tennem. Ugyanakkor nem mellékes a csapat sem, akikkel együtt dolgozom, hiszen a konyhában minden pillanatban kell tudni, ki, mit csinál éppen, és fontos, hogy összehangolt legyen a munka.
– Karácsony közeleg, mit ajánl a háziasszonyoknak, hogyan állítsák össze az ünnepi menüt?
– Mindenképp olyan ételeket készítsenek, amit a család szeret, az ünnep nem a kísérletezések időszaka. Ám, ennél is fontosabb, hogy gondolják át alaposan, mit akarnak főzni, osszák be az idejüket és az energiájukat úgy, hogy az ünnepi asztal mellé ne fáradtan és gyűrötten üljenek le. Készítsenek elő mindent, hogy az ünnepi ebéd legtöbb fél óra alatt elkészülhessen, és frissen tálalják az ételt.
Jánossy Alíz
(Megjelent a Székely Konyhában.)
